Egész nap várlak. Egész héten. Azt az egy napot, amikor jössz. Amikor talán jössz. De nem hívsz és én megőrülök ettől a várakozástól. Hívnálak, de már azt sem merem, mert tudom, hogy nem tudsz mit mondani. Akarod még? Annyira félek, hogy már nem. Mit nem tudok adni neked? Tényleg a pénz és a csillogás az oka, hogy nem tudod elfogadni az életem? Mert nincs síelés és tengerpart? Bármit megtennék, de mégsem tudok ennél többet. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy a pénz az oka. Mindent megkapsz tőlem, ami pénzen nem vehető meg. Mégsem kell neked. Inkább az idegtépő őrlődést választod, az állandó harcot és háborút, csak, hogy kifelé csilloghass? Pedig már régen nem vagy Te sem odavaló. Sosem voltál igazán, csak a körülmények elvarázsoltak, Te pedig azt hitted. Épp nem felszállóban vagy, és mégis inkább csak rágod magad. Annyira szeretném, ha magadra néznél, igazán, őszintén és meglátnád Te is. Én hiába tudok rád felnézni és imádni Téged? Legalább valami bizonyosságot adnál. Bár igazából félek tőle. Jobb e bizonytalan talán, mint a biztos nem?! Jaj de szörnyű még a gondolat is. Szeretnék megfelelni nagyon, pedig tudom, őrültség, de mégis...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése