Véget vetek a tűnődésnek. Ideje cselekedni. Lépni, menni, haladni. Élni. Nyilván nem tudnám megmondani, hogy ezt hogyan teszem, de érzem a stagnálást ami eddig jellemzett. Persze nem volt ezzel baj (eddig), volt benne rengeteg figyelem önmagam felé, kívülre, belülre, felismerés, változás, változtatás, közben pedig folyamatosan vártam, hogy történjen valami. De arra jutottam, hogy a valódi történés akkor jön, ha én megyek. Tehát a "jó tett helyébe jót várj" alapvetően működhet is, csak a várj-az félrevezető. Mert én vártam. Baromi sokáig vártam, mire -mostanra- eljutottam oda, hogy nagyon helyes vagyok, ahogy így várakozok... csak ebből nem lesz semmi. A következő félrevezető dolog ezzel, úgy kezdődik, hogy tedd a jót és kerüld a rosszat. Háát.. itt is leginkább vártam. Jó sokat. Mekkora dili vagyok. Most már tenni szeretnék, Tenni, vetni és aratni. Hiányzik az élet, mert elpihent bennem a tenni akarás vágya és fel sem tűnt. Csak most, amikor már kínzó-mardosó hiány formájában tapasztalom. És először még mindig csak azt éreztem, hogy nem jó, hogy fáj. De mi? Mi fáj, mi, bánt, mi kínoz? A hiány. Mi hiányzik? Az élet. Azt gondoltam, ha nem zizgetem a világot, akkor minden rendben lesz, de ez nem igaz. Hiányzik a világ, mert megszülettem és muszáj élnem. Mármint zizgetni. Zavart okozni, hullámokat vetni, élni, tenni, cselekedni. Aminek hatására a megfelelő helyről visszaérkeznek a külvilág jelei. Most már nem azért, hogy bizonygassanak, vagy a maguk képére formáljanak. Én már kész vagyok, tudom. Azért, hogy élvezzem. Mert ember vagyok. És minden ember lehet boldog, mindenkinek megvan rá a lehetősége, annak is, aki máshogyan dönt. Szia élet, szia boldogság! Itt vagyok! Most már értelek. És itt akarok maradni. Mert itt jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése